Szembenállásban a Szaturnusz

Március 8-án a gyűrűs bolygó a Napot és a Földet összekötő képzeletbeli egyenes meghosszabbításának irányában tartózkodik, ami azt jelenti, hogy Földünkről nézve a Szaturnusz az éjszaka közepén delel. Az Oroszlán csillagképben látszó bolygó fényessége ezekben a napokban a legnagyobb, és egész éjjel, estétől hajnalig megfigyelhetjük felhőit, gyűrűrendszerét, holdjainak keringését.

A gyűrűs bolygó a HST felvételén (NASA, JPL, SSI)

A bolygóval kapcsolatos igazi érdekesség azonban az, hogy a Szaturnusz gyűrűjét szinte egész évben az éléről láthatjuk. Mintha két pálcika nyúlna ki a bolygóból kétoldalt. A következő hónapokban még lesz némi rálátásunk az égitest déli pólusa felől a gyűrűrendszerre, ám május közepétől rohamosan romlik a helyzet, majd kora ősszel, szeptember 4-én (13:45 UT-kor) pontosan az élével fordul felénk. Ilyenkor eltűnik a megfigyelők szeme elől, de sajnos ezt a látványt már nem élvezhetjük, mivel ekkor túl közel, 11 foknyira lesz a Naptól, így az esti égen már eltűnik a Nap sugaraiban.

A rálátás változása 2004 és 2007 között (Alan Friedman)

Az előző gyűrűátfordulási esemény háromszor is bekövetkezett 1995/96 folyamán. A következő 2025-ben lesz, de akkor is csak egyszer haladunk át a gyűrűk síkján. A gyűrűre való legnagyobb rálátás 2016-ban következi be ismét. A átfordulások 29,5 évenként kétszer történnek, közöttük 15,75 és 13,75 év telik el. A bolygó rálátási szögének periodikus változásának oka a Szaturnusz forgástengelyének, így gyűrűjének jelentős, 26 fokos elhajlása a pályasíktól. Bizonyos években nagyobb, más években kisebb a rálátásunk a gyűrűre. A 29,5 éves periódus pedig a Szaturnusz Nap körüli keringési idejével egyezik meg.

A Szaturnusz az idén a Leo csillagképben, a fő alakzattól délre látható. Március 8-án az ο Leonis közelében  fog tartózkodni (balra lent, a halványlila jelölés), látszó fényessége viszont nagyobb, mint a Leo bármely csillagának, így könnyű észrevenni.

A gyűrűátfordulás jelentősége, hogy ilyenkor van esély koronagrafikus módszerrel (a fényes bolygókorong kitakarásával) az ilyenkor jelentősen elhalványodó külső (A és B) gyűrűkben rejtőzködő kisebb holdak (Epimetheus, Prometheus, Janus stb.) megfigyelésére, melyek máskor a fényes gyűrűk miatt megfigyelhetetlenek. Ennek oka az igen vékony, 30-100 méter vastagságú gyűrű és az ennél jóval nagyobb átmérőjű holdak méretkülönbsége.