Ember a Holdon!

A startra 1969. július 16-án, helyi (floridai) idő szerint 9:32 kor került sor és az AS-506 jelű Saturn V rakéta említésre méltó gond nélkül gyorsította Föld körüli pályára a Columbia névre keresztelt parancsnoki űrhajót és az Eagle névre hallgató holdkompot. Az Apollo 8-hoz és Apollo 10-hez hasonlóan Armstrongék is másfél Föld körüli fordulatig rendszerteszteket végeztek, majd következett a „holdirányra állás”. A Saturn rakéta megmaradt harmadik fokozatának újraindítása tökéletesen sikerült, a Columbia és az Eagle elindult a Hold felé.

A 110 méter magas Saturn V eltörpül a hajtóművekből feltörő lángcsóva mellett.

Három napi – unalmasan egyhangú – repülés után érkeztek az űrhajósok a Holdhoz, ahol aztán kezdetét vehette „az előadás”. A parancsnok és a holdkomp pilóta átszálltak a holdkompba és felélesztették a leszállóegység összes rendszerét (a holdkompnak azért kellett kikapcsolt rendszerekkel repülnie a Holdhoz vezető úton, mert az energiával a végletekig takarékoskodni kellett, mivel a súlylimit miatt a beépítendő akkumulátorok száma és súlya is meglehetősen korlátozott volt). A két űrhajós a 13. Hold körüli keringésben aztán leválaszthatta egymásról a két űrhajóegységet. Újabb rendszerellenőrzések következtek, majd Houston megadta az engedélyt a fékező manőverhez, a leszállás első szakaszához. 

A történelmi út három űrhajósa (balról jobbra): Neil Armstrong, Mike Collins és Buzz Aldrin.

A fékezőmanőver a Hold túloldala felett vette kezdetét, teljes rádiócsendben. Amikor a Hold keleti félgömbjének pereme mögül előbukkant az űrhajó, nem volt minden teljesen rendben: Armstrong jelentette, hogy egy-két másodperccel megelőzik a reptervet, ami szerint nem pontosan a kijelölt leszállási ponton fognak leszállni, ráadásul valamilyen antennaprobléma miatt akadozni kezdett a rádióadás is. Sőt a bajok tovább fokozódtak, amikor egy komputeres hibajelzés is érkezett a műszerfalra, ami már-már azt vetítette előre, hogy az űrhajósok nem fognak tudni leszállni, hanem meg kell szakítaniuk azt. (A megszakítás egy bizonytalannak ígérkező, rettegett művelet volt, melyben baj esetén a felszín felé tartó holdkomp két fokozatát leválasztották volna egymásról, majd a felszálló fokozat hajtóműve visszagyorsította volna a visszatérőkabint Hold körüli pályára). Egy komputerszakértő azonban Houstonban rájött hogyan lehet úrrá lenni a hibán.

Az űrhajósok minden lépését, az űrhajó minden rezdülését mérnökök százai vigyázták.

A holdkomp egyre lassabban haladt a fékezés hatására. Először az ablakaival a felszín felé nézve, de még párhuzamosan azzal repült (ekkor állapíthatta meg az alant elsuhanó táj jellegzetességeiből Armstrong, hogy valamiért „sietnek” a repülés időrendjéhez képest, ezért túlrepülnek majd a célon), aztán, ahogy lassult a szerkezet, egyre inkább függőlegesbe állt a felszínhez képest. Legvégül teljesen függőlegesen kellett leszállni, elkerülendő a felborulást. Az egész leszállást (a hajtóműteljesítményt és a kormányzást) a komputer irányította. De párszáz méter magasan Armstrong észrevette, hogy a gépagy szenvtelenül viszi őket egy hatalmas kráter kellős közepébe. Mivel ez felborulással fenyegette a holdkompot a talajfogáskor, a parancsnok habozás nélkül kézi irányításra állt át és átemelte a kráterperemen az Eagle-t. Miközben új leszállóhelyet keresett a szemével, Houston figyelmeztette, hogy vészesen fogytán a hajtóanyag. De Houston figyelmeztetésére hamarosan egy diadalmas rádióüzenet jött válaszként: : - Houston, itt a Nyugalom Tengere Bázis. A Sas leszállt!

A holdkomp és a "veszélyes kráter", melyet Armstrongnak kézi vezérléssel kellett átrepülni.

A leszállás után először Armstrongnak és Aldrinnak fel kellett készítenie az Eagle-t egy azonnali biztonsági felszállásra, mert ha bármi fenyegette volna a holdutazókat, az irányítás jobbnak látta azonnal távozni, mint megkockáztatni egy veszélyes kiszállást. Miután startra késszé tették a holdkompot az űrhajósok, a repülési terv egy pihenési, alvási periódust rendelt nekik. Ám Armstrong javasolta az irányításnak, hogy hagyják ki a pihenőidőt, ők inkább kiszállnának, amire Houston engedélyt is adott.

Elsőként Neil Armstrong készülődhetett a kiszállásra. Ehhez leengedték a kabin légkörét és a parancsnok lassan – négykézláb, hátrafelé – kimászott a kabinból és leereszkedett a létrán, egyelőre még csak a leszállótalpba (a holdkomp lábainak végén lévő hatalmas tányérba, mely a porban való elsüllyedéstől volt hivatott megvédeni az Eagle-t). Közben egy bowdennel működésbe hozta a kamerát és ennek köszönhetően több százmilliónyian lehettek szemtanúi, ahogy megteszi az első lépéseket egy másik égitesten. Először csak az egyik lábával, a cipője orrával turkálta meg egy kicsit a holdport – mely meglepően finomnak mutatkozott – majd még mindig egyik kezével a létrába kapaszkodva lelépett a leszállótalpról és elhangzott szájából a történelem egyik leghíresebb mondata: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”.

1969. július 21-én az ember megvetette lábát a Holdon. A holdséta első tevékenysége a parancsnok részéről a biztonsági minta összeszedése volt. Ehhez egy nyeles szerszámmal köveket és holdport rakott néhány zacskóba és gondosan az űrruha egyik erre a célra készült zsebébe tette a leletet, hogy ha valami miatt idő előtt kéne távozni, a tudósoknak akkor is legyen némi anyagmintájuk. E művelet után következhetett Buzz Aldrin kiszállása. Miután mindketten a felszínen voltak, kezdődhetett a munka. Először kitűzték az amerikai lobogót, aztán a holdkomp lábára szerelt emlékplakettet „leplezték le”: egyszerűen levettek róla egy takarólemezt, hogy olvasható legyen a szöveg ("Itt vetette meg az Ember, a Föld bolygóról, először a lábát, 1969 júliusában. Békével érkeztünk, az egész emberiség nevében").

Közben volt idejük a mozgást is tanulmányozni, mivel a jelentősen csökkent gravitáció és a hátukra akasztott életfenntartó rendszer súlyának elhúzása eléggé megtréfálta az űrhajósokat, akik egyfajta szökdelő, csoszogó mozgással voltak csak képesek járni. A zászlóállítás után Nixon elnökkel beszélt telefonon a két űrhajós, majd kezdetét vehette a rövidke tudományos program. Armstrongnak mintákat kellett gyűjtenie és ő kezelte a fényképezőgépet is, míg Aldrinnak a holdkomp rakterében elhelyezett műszereket kellett kipakolnia az Eagle-ből és egy távolabbi helyen felállítania. A parancsnok és a holdkomp pilóta útjai tehát elváltak, ki-ki ment a maga dolgára. Armstrong összesen 21 kg-nyi követ és holdport gyűjtött össze különböző zacskókba. Mintagyűjtés közben még kipróbálta a futást is, ami elég szánalmasra sikeredett, 3-3,5 km/h-ás sebességet („kényelmes földi sétatempót”) sikerült elérni az ormótlan űrruhában. A futás célja a leszállóhely egyetlen nagyobbacska krátere volt, az East kráter. A világ első holdsétáján ez a holdkomptól 60 méternyire lévő felszíni forma volt a legtávolabbi pont, amit űrhajósok elértek. Közben Buzz Aldrin a holdkomp rakodóteréből kipakolt műszereket helyezte el. Még a holdkomp mellett leszúrt a földbe egy rudat, amelyre egy téglalap alakú fóliát erősítettek, a napszélmérőt (ezt az eszközt a holdséta végén magukkal vitték a holdkompba, hogy hazahozzák). A lézertükröt egyszerűen csak a talajra kellett fektetni, míg elvileg a szeizmométerrel is csak ennyi lett volna a dolog, de ez a műszer már rakoncátlankodott egy kicsit, mivel nem nyílt ki automatikusan az energiaellátásra szánt egyik napelemtáblája, hanem Aldrinnak kézzel kellett kinyitnia azt.

Mindössze ennyi volt az ember első látogatása egy idegen égitesten. Az űrhajósok fordított sorrendben – előbb Aldrin, majd Armstrong – visszamásztak az Eagle kabinjába. Mindössze 2 óra 41 perc telt el a kabinajtó kinyitása és visszazárása között. Jöhetett a holdséta előtt elhalasztott pihenés, ami a kényelmetlenségek és a két űrhajós izgalma miatt inkább csak időhúzásnak bizonyult a Hold felszínén, mintsem igazi pihenésnek. Már csak a hazaút volt hátra, amelynek legnagyobb kérdőjele a még egyszer sem próbált művelet, a holdi start volt. 21 órával és 40 perccel az odaérkezésük után hazaindultak az űrhajósok. Az Eagle felszálló fokozatának hajtóművét beindítva sima repüléssel Hold körüli pályára álltak, ahol a Columbiában már várta őket Mike Collins.

Neil Armstrong a hazafelé vezető úton, kicsit már borostásan.

Az összekapcsolódás után a két Holdat megjárt űrhajós átpakolta a „zsákmányt”, a holdmintákat, majd maguk is átszálltak, hogy az immár feleslegessé vált holdkompot leválasszák. A 31. keringéskor pedig az irányítás kiadta a parancsot és a sikeres holdexpedíció legénysége hazaindult. Végül 8 nap 3 óra 17 percig tartó utazás után a Columbia kabinja belecsobbant a Csendes-óceánba. Az emberiség pedig – Armstrong és Aldrin révén – egy újabb hihetetlen teljesítmény mellé tehetett egy pipát mondván: Megcsináltuk!